Blog

Előválasztások Magyarország államban

(Az írás eredetileg a HVG 2012. január 31-i számában jelent meg)

Az Egyesült Államokban januárban kezdetét vette a 2012-es elnökválasztás előválasztási valóságshow-ja. Az azonos párthoz tartozó elnökjelöltek versengését az utóbbi néhány alkalommal egyre növekvő magyar érdeklődés is kísérte. 2008-ban Barack Obama történelmi jelentőségű politikai szárnyalása hazánk közönségét is egy teljes éven keresztül lázban tartotta. A magyar szemlélő számára még ma is kissé különösnek hat, hogyan csépelik, járatják le egymást a nyilvánosság előtt ugyanannak a pártnak a politikusai. Akiknek pár hónap múlva, az elnökválasztási kampányban már vállt vállnak vetve, akár elnök- és alelnökjelölt felállásban kell együtt küzdeniük a másik nagy párt jelöltje ellen. Pedig a helyzet nem is annyira idegen: amit ma Magyarországon az ellenzéki térfélen tapasztalunk, számos vonatkozásban leginkább épp az amerikai előválasztásokkal párhuzamba állítva érthető meg.

A választási rendszer átalakítása több mint valószínűvé teszi, hogy a „demokratikus ellenzék” végül valamilyen szövetségben lesz kénytelen megmérkőzni a kétharmados kormánytöbbséggel. Ebből kiindulva logikusnak tűnhet a majdani összefogás mielőbbi megalapozása, és végzetes felelőtlenségnek a baloldalon tapasztalható jelenlegi megosztottság. Az ellenzéki politikai szereplők azonban a jelek szerint másképp értékelik a helyzetet. Az utóbbi időben ezért újra és újra szembesülnek azzal a váddal, hogy saját politikai pecsenyéjüket próbálják sütögetni, ahelyett, hogy már most együtt munkálkodnának a közös ellenfél, az Orbán-kormány megbuktatásán. Az MSZP egyeduralomra tör a baloldalon. Az LMP nem képes rászánni magát, hogy végleg az árokba hajítsa az „elmúltnyolcévezés” népszerű furkósbotját. Gyurcsány Ferenc mindenhová odafurakszik, és próbálja mindenki show-ját ellopni. Bajnai Gordon pedig mindeközben mosolyogva udvaroltat magának, és sehogy sem hajlandó vállalni egy határozott döntés felelősségét.

E bírálatokat többnyire a második Orbán-kabinet mielőbbi megbuktatásának türelmetlen vágya motiválja. Az elkötelezett Fidesz-ellenes választók (elsősorban az amúgy is rendszeresen politizáló baloldali értelmiségiek) minél előbb, leginkább már most teljes pompájában szeretnék látni a „rendszer” ellen felsorakozó, ütőképes ellenzéki hadrendet. Lehetőleg a személyesen számukra legrokonszenvesebb erő vezetésével. Mégsem biztos, hogy nekik van igazuk.

Ha a ma is jelentős támogatottságnak örvendő kormány kitölti a mandátumát, a következő választásokig még bő két év maradt hátra. Két év a politikában nagyon hosszú idő, különösen az események ilyen sebességű pörgése mellett. A kormány intézkedései nyomán egyre borúsabbá váló nemzetközi és hazai közhangulatban kiszámíthatatlan, sokféle lehetőség felé nyitott a politikai események alakulása. Az általános pesszimizmus hatására húszéves rekordon áll és a felmérések szerint továbbra is gyarapodik a – többnyire pontatlanul bizonytalanokként emlegetett – pártot választani nem tudók, illetve nem akarók tömege. Az a tömeg, amely mindeddig nem volt hajlandó „átzsilipelni” egyik ellenzéki erő mellé sem, és amelynek megnyerése ma minden politikai szereplő leghőbb álma. Az ellenzéki pártok ezért joggal gondolhatják, hogy nem az elsietett szövetségkeresés, hanem a pozíciószerzés és az egyéni építkezés ideje van itt. Ebben a szellemben mondta ki múlt hétvégi kongresszusán önálló indulási szándékát a létrehozandó Ellenzéki Kerekasztaltól való távolmaradását rögzítő LMP is, amely azért diplomatikusan nyitva hagyta a – szintén halogató taktikát követő – MSZP-vel létrehozandó választási összefogás útját.

Az ellenzéki oldalon tehát javában folyik az előválasztási kampány, amelyben az  – egyelőre – egymással szembeni versenyt a közvélemény-kutatási adatok hosszú távú alakulása fogja eldönteni. A pártok és mozgalmak saját erejüket, lehetőségeiket méregetik, és alapvetően két igen egyszerű célt próbálnak elérni. Egyfelől még a starthoz állás előtt minél nagyobb szeletet kísérelnek meg kihasítani a pártot választani nem tudóknak vagy nem akaróknak a teljes választókorú népesség 60 százaléka felé közelítő táborából. Másfelől, erre építve vezető szerepre igyekeznek szert tenni a majdani kormányváltó szövetségben. Nem az az egyetlen kérdés ugyanis, hogy – ha egyáltalán sikerül – a kormány leváltásán kívül miben tudnak majd egyetérteni, együttműködni az ellenzéki erők. Nyilvánvaló, hogy a létrehozandó konszenzus részleteiben és a további perspektívákban nagy szerepet fognak játszani a végül kialakuló erőviszonyok. Ez a magyar „előválasztások” igazi tétje.

 

Comments are closed.