Blog

Kamikazekormányzás

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.

 

Comments are closed.