Blog

Kis magyar moslék

Mára már fővárosi politikai üggyé duzzadt Kertész Ákos ügye, aki múlt héten az Amerikai Népszavában értekezett a magyarok genetikai alkatáról és kollektív bűneiről. Jól látszik, hogy az író, amellett, hogy valószínűleg soha nem látott olvasottságot hozott a ma már csak vegetáló online lapnak, leginkább azok számára halmozott fel bőséges muníciót, akiknek a legkevésbé állhatott szándékában: a zsidókat és a baloldalt általában „magyargyűlölettel” és kettős mércével vádoló szélsőjobboldal számára.

Persze elkezdhetnénk elmélkedni arról, hogy az írók prófétai dühének, a nemzet ostorozásának hatalmas hagyománya van a magyar irodalomban, Berzsenyitől Adyn vagy Szabó Dezsőn keresztül Németh Lászlóig.  „Rút sybaríta váz”, „helótái puhult latroknak” – ugyancsak nem éppen hízelgő jellemzés a nemzetről és az országról, mégis, az említett nevekkel kapcsolatban ma már senkinek sem jut eszébe nemzetietlenségről, magyargyűlöletről beszélni. A nyílt levél, különösen, ha író írja, persze irodalmi szöveg, és mint ilyen, sajátos térben értelmezendő. Ezt egy újságírónak vagy egy politikai elemzőnek el kell fogadnia. A levél írója viszont arról nem feledkezhet meg, hogy az irodalmi szövegnek is lehet és van is politikai dimenziója, különösen egy a második világháború előttitől egészen eltérő kulturális kontextusban, és különösen akkor, ha amúgy kifejezetten politikai állásfoglalásról beszélünk. Egyébként úgy tűnik, az Amerikai Népszavával ellentétben Kertész Ákos maga sem próbálkozik a „nem politikai szöveg, hanem irodalom” argumentumra épülő önvédelemmel, ehelyett egészen meglepő és talán kommentárra sem szoruló érvvel vágott vissza bírálóinak: nem kérhetik számon rajta itthon, amit az Amerikai Népszavának írt.

Most érkeztünk el a valódi problémáig. Egy a magyar politikai arénából szinte tökéletesen hiányzó attitűdről van szó; a szavakért történő önkéntes és felnőtt felelősségvállalás teljes hiányáról. Ennek vélhetően oka lehet a magyar közélet sokat emlegetett kiélezettsége, a politikai „másik” folyamatos, infantilis diabolizálása. Ahol nincs ellenfél, csak ellenség, mint már jó ideje hazánk közéletében, ott nincs helye a „rendezett visszavonulásnak”. Valamiért nem lehet megállni, és emelt fővel azt mondani: hibáztam, és mindenkitől elnézést kérek, akit esetleg megbántottam. A tévedés beismerésének a magyar politikában valamiért egzisztenciális és morális tétje van. Jól láthattuk ezt számtalan védhetetlen politikusi megnyilvánulás utólagos kommunikációja esetében, Havas Szófiától Molnár Oszkárig. Ezért hozakodhat elő Kertész Ákos olyan érvvel, amelynek képtelenségét ő maga is belátná, ha mondjuk Novák Előd hangoztatná, miután kifejtette véleményét a holokausztról, például a Hamsahri című iráni napilapnak.

Persze az külön kérdés, hogy a magyar közélet mihez kezd Kertész Ákos vállalhatatlan eszmefuttatásával. A magam részéről nem hiszem, hogy az ominózus gondolatokat meg lehetne védeni pusztán a jobboldal vélt vagy valós bűneinek puszta felsorolásával; nem nevezhető érvnek az, hogy „amit nekik szabad, azt nekünk is”. Ugyanígy azt sem gondolom, hogy a szólás és a lelkiismeret szabadásába belefér, hogy valakin számon kérjük a nemzeti lojalitást, a hazafiság tüntető kinyilvánítását. A demokrácia azért (is) jobb a diktatúránál, mert az embernek joga van a nyilvánosság előtt is ostobaságokat beszélni, és jó esélye van rá, hogy ostobaságát nem fogják büntetőjogi eszközökkel szankcionálni. Ha az ember beleássa magát a holokauszttagadás büntethetőségéről szóló elméleti vitákba, éppen erre az érvre talál a szólásszabadság ilyetén korlátozásával egyet nem értők oldalán: egy demokráciában visszás, ha valakit akármilyen bugyuta meggyőződéséért citálnak bíróság elé, illetve akármilyen sötét gondolatokért ítélnek pénz-, illetve börtönbüntetésre. A többnyire liberálisként emlegetett álláspont szerint „gondolatbűn” nem létezik mindaddig, amíg egy kijelentés nem hozható közvetlen oksági összefüggésbe egy azt követő erőszakos cselekménnyel. Ami persze nem azt jelenti, hogy a gyűlöletbeszéddel nem szabad vagy nem lehet mit kezdeni.

A felelősségnek ugyanis nemcsak büntetőjogi oldala van. Sőt, hadd legyek kissé demagóg: régen rossz, ha valaki a felelősségnek csak a jogi oldalát látja. Különösen Kertész Ákosnak kell tisztában lennie azzal, hogy az írott szónak súlya van, amelyért az író morális felelősséggel tartozik. Ezt a morális felelősséget kell viselnie most, amikor kevés kivétellel, a mérsékelt jobboldaltól a baloldalig ítélik el nehezen védhető levelét (a szélsőjobboldal menetrendszerű bornírt zsidózását hadd említsem itt csak zárójelben).

Kertész Ákos arról nem vesz tudomást, hogy gondolatmenete pontosan ugyanazt a logikát követi, amelyet általában mindenfajta általánosítás, legyen szó cigányellenességről, antiszemitizmusról vagy éppen homofóbiáról. Ez a logika szükségszerű és kollektív, gyakran morális tartalmú tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport minden tagját, ami által végső soron az egyéni szabadságot és felelősséget tagadja. Hiszen ha a magyar „genetikusan” alattvaló, „moslékzabáló”, irigy és gyilkos, az két következménnyel jár: egyrészt, szükségszerűen jellemez minden magyart, függetlenül személyiségétől és egyéni döntéseitől, másrészt és éppen ezért, felmenti a teljes értékű emberi léttől elválaszthatatlan erkölcsi felelősség alól. És ez nemcsak a megbélyegző kategóriákra vonatkozik, hanem bármilyen kollektív vonás tulajdonítására. Ha azt állítom, hogy a magyarra, a cigányra vagy a zsidóra általában jellemző a szorgalom, a tehetség, a jóindulat, azzal csupán a rasszizmus logikáját fordítom ki, és elveszítem a kognitív alapot a rasszisták megbélyegzésére. Hiszen érvelésem nem logikáját tekintve különbözik a másikétól, csupán annyiban, hogy a szóban forgó csoportot „szeretem”. Márpedig innentől fogva nem tagadhatom el a másik jogát arra, hogy ugyanazt a kollektív entitást „ne szeresse”, hiszen a szeretet szubjektív kérdés. A probléma lényegét vétem el, ha mégis ezt teszem, mivel a csoportellenes gyűlölet, annak ellenére, hogy súlyos erkölcsi következményeket hordoz, elsősorban nem morális, hanem ismeretelméleti probléma.

Nem vagyok pszichológus, de ismert és józan paraszti ésszel is átlátható, hogy az emberi agy a valóság értelmezése során ösztönösen általánosítások segítségével rendezi, teszi átláthatóvá a sokszínű valóságot. A kisgyerekeknél például természetes, hogy egy csoport egyetlen tagját a csoport egészének reprezentánsaként értelmezi; ezért ha mondjuk a család gyermekorvosa éppenséggel egy idős férfi, sokáig élhet abban a hitben, hogy csak idős férfiak lehetnek orvosok. A probléma ott kezdődik, amikor valaki felnőtt korára sem jut el odáig, hogy saját ösztönös általánosításaira kritikával tekintsen. Ha érett fejjel sem fogad gyanakvással minden olyan kijelentésre, amely „a” magyarokról, vagy „a” kínaiakról állít valamit. Ami egy gyermek vagy egy önreflektív hajlamokban nem bővelkedő felnőtt esetében megbocsátható, vagy legalábbis érthető, az a politikáról gondolkodó közíró esetében szimpla intellektuális igénytelenség.

 

Comments are closed.