Blog

A király mindig meztelen

(Forrás: naplo.org)

A Wikileaks jelensége általában, de a szűkebb konkrét helyzetre vonatkozóan is a maga pőre valójában mutatja meg a politikát: a „valóság” leleplezése nyomán feltárul a kínzó kérdés, hogy vajon szükséges része-e a hazugság a hatalom és a politika szempontjából. Szükségszerű-e, hogy a kampányban hazudjanak a politikusok, hogy aztán kormányon egészen máshogyan irányítsák az országot?

A válasz elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hiszen a jólneveltség és a „természetes” etika azt diktálja, hogy elítéljük azt, aki hazudik. Max Weber azonban már közel száz éve rámutatott arra, hogy a politikai cselekvés etikai megítélése szükségszerűen különbözik a mindennapi emberi tettekéitől. Nem azért, mintha a politikusok az örök morális törvények felett állnának, hanem mert a politikában nem a jó szándék a végső mérce és a siker kritériuma, hanem a tervek megvalósíthatósága és az intézkedéseknek a politikai közösség egészét érintő következményei. A politikust az a felelősség terheli, hogy nem elég nemeslelkűnek lennie és általa helyesnek vélt célokat megfogalmaznia, de ezeket meg is kell valósítania, a számára rendelkezésre álló eszközök segítségével. A politikus cselekedeteit ezért Weber kifejezésével – felelősségetikai szempontból célszerű vizsgálni, akkor is, ha az élet legtöbb területén a szándék- vagy érzületetika az érvényes mérce.

Mindez ugyanakkor cseppet sem menti fel a hazugságon kapott politikust. A nyilvánosságban ugyanis csak a természetes etika elvárásai mentén ítélhetünk meg egy politikust. Ha a választópolgár hazugságon kapja választott politikusát – akár a Wikileaksen megjelenő titkos nagyköveti aktáján, akár egy lehallgatott beszéd nyilvánosságra kerülésének köszönhetően –, természetes, ha ennek nyomán akár a bizalmát is megvonja tőle. Nem cél (nem is lehet az), hogy olyan világban éljünk, amelyben az emberek/választópolgárok tudatosan megkülönböztetik az érzületetikát a felelősségetikától, és e distinkció alapján ítélik meg választott képviselőik politikai tevékenységét.

A konkrét helyzetre az előbbi teória szintén igaz: a miniszterelnök nem várhatja el, hogy azok, akik a kampányban elhangzott ígéretei miatt szavaztak rá, Wikileakses lelepleződése után majd felelősségetikai megfontolásból felmentik őt. Az iratok keletkezésének idejében nyilvánvalóan nem is azzal a tudattal mondta Orbán Viktor nagyköveteknek, hogy mondatai valamikor nyilvánosságra kerülnek, hiszen az politikai öngyilkosság lett volna. A szándék feltehetően az volt, hogy a nagyköveteken és politikai döntéshozókon keresztül megnyugtassa a piacokat és a befektetőket: felelősebb gazdaságpolitikára készül, mint ami az ellenzéki retorikából kiolvasható.

 

 

Comments are closed.