Blog

Álam(sic!)párt

Forrás: baubid.hu

Forrás: baubid.hu

A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában az állami eszközök aktív és magabiztos alkalmazása áll. Furcsa ez, egy magát konzervatívnak hirdető párt részéről, de talán nem annyira az, ismerve a magyar választók államhoz való viszonyát. Sokan írnak és mondanak olyanokat, hogy a liberális Orbán Viktornak új példaképe akadt: Kína és Oroszország. Mindkettőben erős az állami jelenlét és mindkettőben sajátosan értelmezettek a szabadságjogok. Mintha ezen államok modelljeinek „másolásával” akarná saját hatalmát bebetonozni – érvelnek mások, de vajon mindez nem volt már Magyarországon korábban?

Az a fránya szocializmus

A szocializmus a ’80-as években már sokat enyhült. A kádári legvidámabb barakkban pontosan kiszámítható volt az élet. A keleti blokkon belül viszonylag magas életszínvonal, biztos megélhetés, alacsony közterhek voltak jellemzőek, és szépen lassan a kapitalizmus csírái is kihajtottak. A bajok pedig láthatatlanok voltak, az ország eladósodását az egyszerű állampolgár nem érzékelhette. Mindennél azonban több kellett, a nyugati szinten akartuk elérni, ezt is vártuk a rendszerváltásról: gazdasági fellendülés, anyagi jólét. Ezek hiánya viszont egyfajta nosztalgikus hangulatot ébresztett a korábbi nyugalom iránt, többek között ennek köszönhette az MSZP is 1994-es elsöprő sikerét. Bár a rendszerváltástól egyre távolodunk, a társadalom attitűdje nem változott, továbbra is a paternalista jóléti állam ideája iránt vonzódik. Az állam adjon mindent meg, de ezért a lehető legkevesebbet kelljen fizetni. E vonatkozásban nincsen sok különbség az egyes pártok szavazói között, gazdaságilag szinte mindenki baloldali. És mindebben nem különböznek a jelenlegi parlamenti pártok sem. A Fidesz egyelőre államosító, centralizáló gazdaságpolitikát folytat (ez alól az egykulcsos adó kivétel, erről lásd később, illetve az lehet még az egyelőre csak terv, de a jóléti államot leépítő Széll Kálmán-terv is), az MSZP is, legalábbis jelenlegi vezetésével inkább balra húz, az LMP csak az emberi jogi liberalizmust örökölte az SZDSZ-től, a Jobbik gazdasági alapvetéseit pedig még a Munkáspárt is megirigyelné. A probléma természetesen nem a baloldali gazdaságpolitika, hanem hogy e mellé gyakran nem párosul anyagi ellentételezés. Némi túlzással mintha skandináv jóléti rendszert akarnánk építeni az Egyesült Államok adószintjével. A szociális demagógiára pedig van fogékonyság.

Az a fránya neoliberalizmus

Érdemes megfigyelni, hogy a kormány egyik legkonkrétabb választási ígérete, az adócsökkentés milyen hatásokat váltott ki. Csakhamar bebizonyosodott, hogy az egykulcsos személyi-jövedelemadó bevezetése az átlag alatti fizetéssel rendelkezők számára kifejezetten hátrányos volt, a Fidesz látványosabb népszerűség csökkenése éppen ezért is az idei év elejétől következett be. Itt érdemes kiemelni, hogy a kormány ezen legfontosabb tavalyi intézkedése egyben ízig-vérig neoliberális lépés volt. És ha már itt tartunk. A 2010-es országgyűlési választáskor két alapvetően jobboldali gazdaságpolitikát képviselő párt búcsúzott: az MDF és az SZDSZ. Természetesen ebben a legnagyobb szerepet az töltötte be, hogy a voksolásra már mindkettő meglehetősen roncsolt politikai szervezet volt, de annyit azért megállapíthatunk, hogy a neoliberalizmus nem volt képes tömegeket megmozgatni (korábban is már a parlamenti küszöb körül mozogtak). Mindebből úgy tűnhet, hogy nem is érdemes erre építeni, holott ez inkább egyfajta következmény lehet. Alapvetően abból indulunk ki, hogy az államnak van pénze, és ehhez nem kapcsolódik az a tudat, hogy ez az állampolgárok befizetéseiből ered, és a magasabb szintű ellátáshoz több befizetésre van szükség. A többségben tehát nincs is meg az öngondoskodó egyén tudata, éppen ezért egy kevésbé kiterjedt állam képét vizionáló politika aligha lehet sikeres. Természetesen azt már sohasem tudjuk meg, hogy az előző ciklusban ez azért bukott-e meg, mert az emberek elutasítják a kisebb államot, vagy azért, mert azt Gyurcsány Ferenctől nem voltak hajlandóak elfogadni. E téren mindenesetre érdekes lehet majd a Széll Kálmán-terv, hogy vajon Orbán Viktortól elfogadható-e, hogy a jelenlegi tervek szerint leépítse a jóléti államot. És itt érdemes visszakanyarodni az írás alapkérdéséhez, miszerint példaképe-e Orbán Viktornak Kína, vagy éppen Oroszország? A válasz inkább az lehet, hogy mi magunk vagyunk a miniszterelnök példaképei. Amíg az állampolgár az államtól várja a megoldást, addig a kormányzó elit alapvető érdeke, hogy az állam minél kiterjedtebb legyen, és erre az államra minél nagyobb hatással lehessen. Így lehet választásokat nyerni, és láthatóan ez is a legkényelmesebb megoldás, hiszen az elmúlt 20 évben lényegében egyetlen nagy ellátórendszer esetében próbálták azt a szemléletet bevezetni, hogy nem egy nagy közös kalapból kapjuk a juttatást, hanem a saját befizetésinkből. Ez volt a magánnyugdíjpénztári rendszer (még ha kötelező is volt oda belépni), amit éppen tavaly számolt fel a kormány. Vajon ki lehet kerülni a körforgásból? A két új parlamenti párt egyelőre úgy néz ki, inkább alkalmazkodott a választói elváráshoz, hiszen mindkettő – igaz eltérő mértékben – a társadalmi attitűdöt képviseli, egy morbid keverékét a bal- és jobboldali gazdaságpolitikának.

 

Comments are closed.