Blog

Hazudni tudni kell

A miniszterelnök parlamenti tavaszi évadnyitó beszédének egyik rövid, ám markáns eleme volt annak ismételt hangsúlyozása, hogy a gazdasági növekedés beindításához nincs szükség megszorításra. A beszédet követő vitában a kormányfő így szólt Mesterházy Attilához : „Az a megszorítási politika csődbe vitte az országot, mégis állandóan azt követelik  tőlünk, hogy szorítsunk már még meg. (…) Miért jó ez önöknek? Miért akarnak tönkretenni embereket? Miért nem engedik, hogy olyan megoldásokat keressünk, amik jó az országnak, és nem teszik tönkre az embereket?” Ugyanígy járt el legutóbb a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén Navracsics Tibor és Matolcsy György is, amikor „a megszorítások politikáját” ostorozta, szembeállítva azt a „strukturális reformokkal”.

Nincs értelme sok lamentának és morfondírnak (©Uj Péter), hogy vajon az Orbán-kormány megszorít-e vagy sem, hiszen maga a (pontos részleteket most már csak nyárra és őszre ígérő) kormányzat beszél 900 milliárdos, főleg kiadáscsökkentésre épülő reformterveiről. A megszorítás pedig az állam bevételeinek növelését (új adónemek bevezetése vagy a régiek emelése) és/vagy az egészségügyre, szociális kiadásokra, nyugdíjra, stb. fordított kiadásainak nagymértékű csökkentését jelenti. (A strukturális reformoktól való megkülönböztetésének persze van alapja, de csak annyiban, amennyiben az intézkedés célja nem pusztán a költségvetési lyukak betömése, hanem egy-egy terület hatékonyabb és hosszabb távon is olcsóbb működtetése.) A második Orbán-kormány tehát már 2010-ben is megszorított (lásd: válságadók és bankadó emelése), 2011-ben pedig megszorításra készül, most éppen a kiadások lefaragásával.

Ha csak annyi lett volna ezen írás szándéka, hogy rögzítsük, a kormány azt teszi, amit tagad, hogy tesz, itt tulajdonképpen be is fejezhetnénk, hiszen nincs ezen mit tovább magyarázni. Ráadásul, ha normatív alapon közelítünk a kérdéshez, még azt is leszögezhetjük, hogy a kormány olyan irányú lépéseket tesz, amelyekre akadémikusok, közgazdászok, pénzpiaci szereplők már évek óta ösztönzik az inkumbens adminisztrációt. De a fenti idézet nem a „valóság” leleplezése, sokkal inkább a hatalom, a politika természetének szempontjából érdekes, illetve vet fel kérdéseket. Ezek közül a legkínzóbb, hogy vajon szükséges része-e a hazugság a hatékony politizálásnak.

Nem új keletű dilemmáról van szó természetesen, hiszen Platóntól kezdve   Arisztotelészen és Ciceron át, Machiavelli-ig, Hannah Arendtig és Max Weberig bezárólag politikai filozófusok sora gyötrődött már e kérdésen, és adott rá sokszor merőben különböző válaszokat. Túlmutat ezen írás műfaji keretein a kérdéskör tudományos fejtegetése, azonban a dolog aktualitása okán egy-két tanulság és meglátás talán mégis leszűrhető.

Hazugság és politika viszonyát illetően a kérdés aktuálisan a következőképpen szól. Mikor jár el helyesen Orbán Viktor, Matolcsy György és a kormányzat többi politikusa: ha megszorításnak hívja a megszorításokat vagy ha tagadja, hogy megszorít? A válasz elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hiszen a jólneveltség és a „természetes” etika azt diktálja, hogy elítéljük azt, aki hazudik. Max Weber azonban már közel száz éve rámutatott arra, hogy a politikai cselekvés etikai megítélése szükségszerűen különbözik a mindennapi emberi tettekéitől. Nem azért, mintha a politikusok az örök morális törvények felett állnának, hanem mert a politikában nem a jó szándék a végső mérce és a siker kritériuma, hanem a terveik megvalósíthatósága és az intézkedéseknek a politikai közösség egészét érintő következményei. A politikust az a felelősség terheli, hogy nem elég nemeslelkűnek lennie és általa helyesnek vélt célokat megfogalmaznia, de ezeket el is kell érnie, a számára rendelkezésre álló eszközök segítségével. A politikus cselekedeteit ezért Weber kifejezésével – felelősségetikai szempontból célszerű tehát vizsgálni, akkor is, ha minden más esetben a szándék – vagy érzületetika az érvényes mérce.

Előbbi kérdésünkre mindennek alapján így válaszolhatunk: nem az a probléma, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem hirdeti fennen, hogy éppen megszorít – szemben például Gyurcsány Ferenc 2006-tól folytatott gyakorlatával, aki beleállt a nadrágaszíj-húzogatásba –, hiszen, szűken értelmezve, felelősségetikai szempontból akár ez lehet a valóban helyes eljárás. Ha el tudja hitetni a választók széles tömegeivel, hogy nem nyúl bele a zsebükbe (miközben persze megteszi), rövidtávon megőrizheti társadalmi támogatottságát, és így nagyobb eséllyel tudja megvalósítani az általa szükségesnek és az ország egésze szempontjából üdvösnek tartott intézkedéseket.

Sokkal nagyobb probléma van viszont a konstrukcióval. Orbán Viktor nem csak most nem bontja ki az igazság minden részletét, de gyakorlatilag nyolc éve tagadja általánosságban a megszorítások, mint lehetséges megoldás létjogosultságát. Egy egész világot épített erre a mondatra, amely azt az édes álmot ígéri, hogy áldozatvállalás nélkül is szép, új ország teremthető, amelyben lehetséges adót csökkenteni úgy is, hogy közben nincs szükség kiadáscsökkentésre, ha tetszik, megszorításra. A miniszterelnök olyan felelőtlen állampolgárt „nevel”, akinél mindig ki lehet majd játszani a kártyát, hogy az állam csak gonoszságból, önzésből vagy hozzá nem értésből ad kevesebb segélyt, szüntet meg vagy szervez át alacsony hatékonyságú rendszereket, vagy emel adott esetben adót. Felelősségetikai szemszögből sem védhető már ez a konstruált világ, hiszen csalódottságra és végső soron kudarcra van ítélve az az ország, amelynek nem polgárai, hanem kizárólag indulatain keresztül irányítható tömegei vannak. Vergődik is a jelenlegi kormány a tervezett intézkedések szükségszerűsége és az ellenzéki évek alatt létrehozott világ közötti feszültségben. Jobb híján marad az elhallgatás, a kiszivárogtatásokkal nyugtatott piac és a kettős beszéd.

Gyurcsány Ferenc sem azért (vagy nemcsak azért) bukott el, mert a kampányban szintén nem bontotta ki az igazság minden részletét,  hanem mert első kormányával egy olyan világot épített fel, amely feloldhatatlan feszültségben állt a 2006-tól folytatott politikájával. A Medgyessy által indított esztelen állami túlköltekezésre ő sem tett féket, sőt 2006-ra magáénak tudhatta a rendszerváltás óta regisztrált legmagasabb államháztartási hiány elérésének kétes dicsőségét, köszönhetően elsősorban a továbbra is elképesztően nagymértékű és alacsony hatékonyságú állami kiadásoknak. Amit a volt miniszterelnök szociális kiigazításként definiált (jóllehet elsősorban Medgyessyre értve), valójában az a hazugságra épülő világ volt, amely végül a vesztét okozta, hiába tért át 2006-tól hite szerint a helyes kormányzás útjára. Érdekes egybeesés egyébként, hogy a volt miniszterelnök a győztes választás utáni egyik interjúban – amely már a vártnál sokkal magasabb államháztartási hiány okozta feszült helyzetben készült – pont a felelősségetika és érzületetika dilemmáját vetette fel: „(…) ami igaz és helyes politikailag, nem feltétlenül igaz és elfogadható a hétköznapi erkölcs mércéje szerint.” Az interjú tanúsága szerint Gyurcsány Ferenc ezt arra reflektálva mondta, hogy a kampányban kevés szót ejtett arról, hogy megszorításra készül második kormányával. Pedig nem a megszorítás nem kellő kibontása volt a valódi probléma, hanem az, hogy közel két éven keresztül tartotta fenn, építgette tovább a hazug álomvilágot. (Sokszor hallott érv persze, hogy ha 2004-től kezd azzal a tartalommal és szándékkal kormányozni, ahogyan két évvel később tette, akkor kizárt, hogy 2006-ban választást tud nyerni az MSZP. Meglehet, cserébe önazonos maradhatott volna, és ki tudja, hol tartana most.)

Idekívánkozik még egy fontos megjegyzés: még ha egy politikus tépelődik is magában érzület- és felelősségetika ellentmondásosságán – és ez elkerülhetetlenül bekövetkezik azzal, aki politikára adja a fejét, és mélyebb lelkiismerettel „verte meg” a sors –, ez soha nem lehet érv tetteit igazolásakor a széles nyilvánosság előtt. Muszáj hangsúlyozni: nem cél (nem is lehet az), hogy olyan világban éljünk, amelyben az emberek/választópolgárok tudatosan megkülönböztetik az érzületetikát a felelősségetikától, és e distinkció alapján ítélik meg választott képviselőik politikai tevékenységét. Ha tehát az állampolgár hazugságon kapja politikusát – tette azt bármilyen nemes és hasznos cél érdekében – úgy helyes, hogy ezért  őt bizalma megvonásával bünteti. Hosszú távon az lesz Magyarország igazi államférfija, aki képes hazug konstrukciók nélkül kormányozni. Még ha néha hazudik is egy öblöset.

Magyar Kornélia, Magyar Progresszív Intézet

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.