Blog

Orbán és az Európai Parlament

Orbán Viktornak a magyar elnökség prioritásait bemutató, higgadt és a hazai megszólalásaiban megszokottá vált tőkeellenes kirohanásokat nélkülöző beszéde lényegében az európai közvélemény megnyugtatását és a magyar kormány alkalmasságának bizonyítását célozta; bár a legnagyobb terjedelemben az uniós elnökség prioritásait ismertette, előre reagált az új médiaszabályozás miatt várható kritikákra is. A plenáris ülés kezdete előtt már elterjedt a hír, hogy Orbán ma többé-kevésbé nyílt ígéretet fog tenni a médiatörvény módosítására, amiben az Európai Bizottság várható elmarasztalása és saját európai parlamenti frakciója megosztottsága is nagyban befolyásolhatta. Orbán néhány hete már körvonalazta a megegyezés lehetőségét, és mostani beszéde ennek az irányvonalnak a megerősítéseként is értelmezhető. A miniszterelnök felszólalása közben több ízben is nyilvánvaló és határozott ígéretet tett arra, hogy igazodni fognak az Európai Bizottság hamarosan elkészülő véleményéhez, és beszédében ezúttal nem Magyarország szuverenitására, illetve az „európai mintákra” való hivatkozás dominált, hanem a megegyezésre való készség, az Európai Bizottság tekintélye előtt való „főhajtás”.

Ezzel a hangnemmel zavarba ejtő feszültségben állt az európai parlamenti vita végén a kétségkívül éles, de a legkevésbé sem váratlan kritikákra adott reakció. A kormányfő láthatóan kizökkent a megszólalás helyszínéhez igazított mértéktartó államférfiú szerepéből, és kioktató hangnemű, helyenként agresszív replikáival kioltotta előző beszéde hatását, de legalábbis gyengítette a saját párbeszéd- és kompromisszumkészségéről kialakított képet. Nem volt segítségére az sem, hogy az Európai Néppárt mellett gyakorlatilag csak olyan, az EP-n belül csekély tekintéllyel rendelkező képviselők vették védelmükbe, mint a jobbikos Morvai Krisztina, vagy az euroszkeptikus, az EB elnökét lekommunistázó Nigel Farage. Ugyanakkor a médiatörvénnyel kapcsolatos politikai kompromisszum szilárdságát jelzi, hogy a vita után tartott sajtótájékoztatón Orbán ismét fontosnak tartotta kiemelni a José Manuel Barrosóval kötött megállapodás iránti elkötelezettségét.

A beszédben kevés új elem jelent meg: a magyar elnökség felsorolt prioritásait, úgymint az európai romastratégia elfogadását, az EU energiapolitikai törekvéseinek előmozdítását vagy a foglalkoztatási és demográfiai problémák leküzdését, már tavaly is ismerhettük, és ezek kapcsán többé-kevésbé általános egyetértés mutatkozik az Európai Parlamentben. Újdonságként legfeljebb a keresztényüldözések szakpolitikai szempontból kevéssé érdemi, de világnézeti-szimbolikus szempontból az európai konzervatív-kereszténydemokrata jobboldal számára nyilvánvalóan fontos elítélését említhetjük, ahogy beszédes az is, hogy Orbán külön fontosnak tartotta kitérni az európai romastratégia megalkotásakor követendő összeurópai lépték fontosságára.

A botrányt leszámítva a vita a papírforma szerint zajlott. Miközben Barroso elnök beszédében Magyarország támogatására hívta fel az EP képviselőit, utóbbiaknak a vitában elfoglalt pozíciója nagyjából követte leképezte az egyes frakcióknak a kérdéshez való viszonyát. Bár a néppárti frakcióból elsőként felszólaló Joseph Daul elnök még diplomatikusan jelezte, fontosnak tartja, hogy Orbán hajlik az engedményre, a vita hevesebbé válásával együtt a sorok is szorosabbra záródtak.

Az EU-s intézményekre mindeddig távoli, idegen képződményekként tekintő magyar választók számára mindenesetre tanulságos lehetett megtapasztalni, hogy politikailag kiélezett helyzetekben bizony az Európai Parlament képviselőitől sem idegen a heves, olykor a személyeskedést sem mellőző vita, ahogy a belpolitikai pártviták Európába „exportálása” sem feltétlenül magyar sajátosság (ez utóbbi látványos megnyilvánulása volt a spanyol szocialista és néppárti képviselők vitája hazájuk készülő médiaszabályozásáról).

Filippov Gábor, elemző

Magyar Progresszív Intézet

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.