Blog

Van egy rossz hírünk – Elemzés a magyar kormány külföldi lapokban kirajzolódó megítéléséről

kiszámíthatatlan. nem jó sztori. felelőtlen. populista. gazdasági nacionalizmus. pimasz attitűd. kampány-üzemmód. aggasztó. bukdácsolás.

Nagyjából ezek azok a kifejezések, amelyekkel az utóbbi hetekben Magyarországot illeti a külföldi sajtó. Nem festünk tehát túl jól határon túl. Fontos már itt leszögezni, hogy jelen írásnak nem célja eldönteni, hogy helyes gazdaságpolitikai lépés-e az IMF-fel való további megállapodásról lemondani; vitatkozzanak erről volt és jelenlegi pénzügyminiszterek, hitelminősítők és magukat kompetensnek gondoló szakértők.  Célja ezzel szemben az elemzésnek, hogy a kormány első hatvan napja után tükröt tartson; olykor-olykor érdemes megnézni magunkat kívülről, meghallgatni, mit mondanak rólunk a kívülállók. Nem azért, hogy szervilisen kövessük a külvilág elvárásait, pusztán realitásérzékünk megőrzése okán.

Ez a tükör most elég csúnya képet mutat, és nagyjából mindegy, hogy amerikai, brit, német vagy osztrák lapot vesz az ember kezébe. Kevés kivételtől eltekintve olyan kommentárokkal találkozhatunk, mint ahogyan például a The Economist június 10-i, „Careless talk” (Felelőtlen beszéd) című cikke fogalmaz: „Annak ellenére, hogy áprilisban a Fidesz meggyőző mandátumhoz jutott, a kormány keze mégis bizonytalan. Orbán felesleges harcokba bocsátkozott, például azzal, hogy kifejezett kívánalomként fogalmazta meg a megbecsült, héja MNB-elnök menesztését. Hosszas etnikai vitát korbácsolt Szlovákiával. Mindez meggondolatlannak tűnik. Mindeközben olyan súlyos ügyekben, mint a felduzzadt közszféra és a nyugdíjrendszer megreformálása, furcsán visszafogott.”

A Washington Post július 19-i száma, ami elsősorban a médiatörvénnyel és az Orbán-kormány médiapolitikájával foglalkozott, így írt: „Orbánt hatalmas győzelme szokatlan nagyságú parlamenti autoritással ruházta fel. Akkor járna el legjobban, ha ezt a hatalmat arra használná fel, hogy gazdasági reformot hajtson végre, ami szükséges lenne ahhoz, hogy a krónikusan fejletlen gazdaságot újjáélessze. Ha viszont erejét csak arra használja fel, hogy a demokratikus intézményeket gyengítse, pusztán annyit ér el vele, hogy ismét pária lesz a nyugati fővárosokban.” (Utalva ezzel a cikk elejére, ahol tényként kezelik, amikor legutoljára kormányzott, Orbán persona non grata volt Washingtonban a szélsőjobbal kapcsolatos politikája miatt.) („Hungary’s strongest leader targets the media”) (Magyarország legerősebb vezetője a médiát célozta meg.)

Természetesen a legtöbb cikk az IMF és az EU tárgyalódelegációjának kivonulása, majd ennek nyomán a forint villámgyors gyengülése és az országkockázatot mutató CDS-felár megugrása után született hazánkról.  Az írások egy része egyértelműen kampány-üzemmódként értékeli az Orbánkormány IMF-fel kapcsolatos elutasító magatartását, például a die Presse is („Osteuropabank: “Ungarn birgt Ansteckungsgefahren”, 2010/07/20) (A magyarországi példa ragályos lehet), amelyik a londoni Barclays Capital álláspontjának ad nagy teret. Szerintük „Magyarország jelen pillanatban nem jó sztori”, ahol a kormány még mindig úgy viselkedik, mintha kampány lenne, amelynek viszont az a következménye, hogy döntései kiszámíthatatlanok és extrémek lehetnek, ez pedig elriasztja a befektetőket. Ezek a cikkek, szerkesztőségek tehát nem veszik komolyan az Orbán-kormány különutas politikáját, mely a további kiadácsökkentést kizárja, illetve az IMF-fel való további együttműködést hűti. Ezzel szemben arra számítanak, hogy az októberi önkormányzati választás után megváltozik majd a hangnem, ahogyan azt a Der Standard is írja, „Orbán békülékenyebb hangot fog megütni”. („Ungarische Muskelspiele”, 2010/07/19) (Magyar izmozás)

A Financial Times („Hungary’s prime minister makes his presence felt”, 2010/07/23) (A magyar miniszterelnök láttatja magát) is hasonló hangot ütött meg, amelyik kifejezett provokációként értelmezi a magyar kormány lépéseit (azon belül a bankadó mértékét egyértelműen büntető jellegűnek ítéli), amelyek ráadásul nem csak a pénzügyi szférára, de a médiára is kiterjednek. Az FT azt is leszögezi, hogy az IMF-fel való tárgyalások megszakadása csak egy a kormány sok hibás lépése közül.

Persze szinte mindegyik orgánum igyekszik komolyan venni az Orbán-kormány lépéseit, megvizsgálni Magyarország érveit. De a negatív összkép ezek után sem változik, téves gazdasági- és pénzügypolitikai koncepciót látnak a kabinet lépései mögött. A New York Times július 19-i cikkében („Hungary Resists New Budget Cuts Despite Pressure”) (Magyarország a nyomás ellenére ellenáll a kiadáscsökkentésnek) Olli Rehnt és a Raiffeisen egyik makroelemzőjét idézve azon álláspontjának ad hangot, hogy a fő probléma nem is az IMF kezének elengedése – az általa biztosított védőhálónak inkább csak pszichológiai jelentősége lenne –, hanem a strukturális reformok elmaradása. A lap szerint Orbán hatalomra kerülését megelőzőn azt ígérte, hogy a közösségi közlekedésben (a vasúttal és a légi közlekedéssel egyetemben) átfogó átalakítások lesznek, de eddig ebből kevés látszik. A Der Spiegel („Investoren strafen Ungarn ab”, 2010/07/19) (A befektetők megbüntetik Magyarországot) megengedőbb, nem kezeli az IMF-et megkerülhetetlen entitásként – sőt, explicite kijelenti, hogy nem lehet tudni, vajon a Valutaalap és a magyar kormány küzdelméből melyik kerül ki győztesen –, de végső soron úgy értékeli, hogy a befektetők már közölték ítéletüket Magyarországgal: megbüntették hazánkat.  A Washington Post („Budget-cutting fatigue in Hungary tests the IMF’s calls for European austerity”, 2010/07/22)( Az európai megszorításokat sürgető IMF szándékait nehezíti a magyarok hiánycsökkentésben való megcsömörlése) is komolyan vesz bennünket, egyenesen az IMF-et érintő legnagyobb kihívásként értelmezve azt, ami Magyarország vezényletével most Európában kirajzolódni látszik, de kifejezi, hogy a kormány vállalkozása kockázatos. De még azok is, akik komolyan vesznek bennünket, nem mulasztanak el olyan jelzőkkel illetni, mint pimasz (Süddeutsche Zeitung), rugalmatlan (Washington Post) és populista (Financial Times).

Szinte üdítő kivételként az utóbbi napokban két pozitív hangvételű írás is megjelent. Az egyik a The Times („Bully for Hungary, standing up for the bullies”, 2010/07/26) (Magyarország, kard ki kard!) budapesti tudósítójának tollából született, aki kifejezetten szabadságharcként értelmezi a magyar kormány IMF-fel kapcsolatos politikáját, egyenesen ’56-hoz hasonlítva a mostani helyzetet, melyben a „pénzokratának” titulált globális hatalommal szembemenve nemzeti szuverenitásáért küzd a magyar kormány. A másik a Der Standard („Ungarn braucht keine “Daumenschrauben””, 2010/07/23) (Magyarországnak nincs szüksége spanyolcsizmára) cikke, szintén az IMF-fel szemben foglal állást, amelyik – együtt az EU-val – szerinte példát akar statuálni Magyarországgal, hogy a spórolásra nem hajló Görögországot és Portugáliát figyelmeztesse. Nyilván ennek ellenpontjaként kifejezetten sértő, és túlzó írások is születnek hazánkról, például a már említett Der Standardban („Guter Grieche, böser Ungar”, 2010/07/24), (Jó görögök, rossz magyarok) amelyik egészen odáig elment, hogy míg Görögország a felelősségteljeség megtestesítője, addig Magyarország a felelőtlenség szimbólumává kezd válni.

Az összkép a két kedvező cikk ellenére is lesújtó, hiszen a közel harminc negatív írást lehetetlen ellentételezni. Mi lehet az oka annak, hogy kevés kivételtől eltekintve ilyen ellenséges hangú a közeg, ami Magyarországot most körbeveszi? Ha hinnénk az összeesküvés-elméleteknek, akkor mondhatnánk, hogy a nyugati lapok újságíróinak kezét és tollát az IMF fogja. De lévén ez minden józan számítás szerint kizárható – a világ ennél sokkal esetlegesebben működik –, annál a verziónál kell maradnunk, hogy a vizsgált több tucat cikk szerzője saját meggyőződéséből írta, amit írt. Bornírtak? Tájékozatlanok? Meglehet, hogy ilyenek is vannak közöttük. De az, hogy közel harminc írás egy irányba mutasson, nem lehet pusztán tömeges újságírói tájékozatlanságnak betudni, az nem lehet csak a véletlen műve.

Nem hiszem, hogy birtokában lennék a bölcsek kövének, aki meg tudja mondani, hogy szükség van-e egy újabb megállapodásra az IMF és Magyarország között. Annyi azonban látszik a Magyarországon kívüli világ hangulatából, hogy károsnak és kiszámíthatatlannak ítélik a magyar kormány lépéseit. Lehet azt mondani, hogy az összes külföldi újságíró tájékozatlan és ellenséges (ami nyilván nem fedi és nem is fedheti a valóságot), de ezzel együtt érdemes végiggondolni a kormányzat oldaláról, hogy célravezető-e habitusa, kommunikációs stílusa. Ugyanis nem pusztán az országimázs a tét, nem csak az, hogy a die Welt-et vagy a Financial Times-t olvasó német, amerikai, brit, stb. földi halandó elhúzza-e a száját, ha Magyarországról esik szó. Sokkal fontosabb, hogy a hazánk gazdasági fellendülésében kulcsszerepet játszó befektetőkben milyen kép rögzül az országról, azon belül is a kormányzatról. És félreértés ne essék, ők is elsősorban a fent vizsgált napi- és hetilapok cikkeiből tájékozódnak. Mondhatja erre a kormány, hogy forduljanak hozzá bizalommal információért, de vajon kinek higgyen a befektető? Matolcsynak, aki szerint lesz még idén megállapodás az IMF-fel vagy Orbánnak, aki szerint nincs szükség a valutaalappal való megegyezésre. Kósának és Szijjártónak, akik szerint nem túlzás Magyarországról azt nyilatkozni, hogy csődközeli állapotban van vagy Vargának, aki szerint konszolidált a magyar gazdaság. Az ilyen típusú, egymásnak ellentmondó üzenetek után pedig ne csodálkozzunk, ha az S&P és a Moody’s is kilátásba helyezi Magyarország leminősítését.

Ehelyütt érdemes közelebbről is megvizsgálni, hogy a kormány vehemens és diffúz kommunikációja mögött vajon milyen stratégia húzódik meg. Az egyik verzió szerint a Fidesz az önkormányzati választásra fókuszálva öltötte fel (illetve tartja magán) azt a maskarát, ami védelmet ígér az embereknek a gazdasági szuverenitásunkat elbitorló IMF-től. Jól eladható, a magyar kurucos virtust kedvelő történelmi hagyományokba illeszkedő habitus ez – ami ráadásul a Jobbikot gyengíti –, de komoly veszélye is van. Ha az önkormányzati választások után a kormány feladja kiadáscsökkentést illető ellenállását – amelynek kérdése mindjárt a jövő évi költségvetés készítésekor elő fog kerülni –, az okozhat sokkot a társadalomban, hiszen mondhatják majd, nem ezt ígérték nekik. A másik verzió szerint a kormány komolyan gondolja pozícióját, messzemenőkig különutas politikát kíván folytatni az önkormányzati választások után is. Ez esetben viszont felül kell vizsgálnia e sajátos politika és/vagy politikai kommunikáció hatékonyságát, hiszen eddig sem a forint árfolyama, sem a CDS-felár, sem az állampapírok emelkedő hozama nem igazolta vissza annak sikerességét. Lehet talán úgy is elengedni az IMF kezét, hogy a külföldi sajtó ne tituláljon minket pimasznak, amiért a magyar miniszterelnök inkább a dél-afrikai futball világbajnokságon tölti az idejét, ahelyett, hogy a valutaalappal Budapesten tárgyalna (Süddeutsche Zeitung, 2010/07/19).

Jó lenne örülni a magyar kormány (külföldi lapokban is tükröződő) sikerének, mert az a magyar gazdaság sikerét is jelentené. Lehet, hogy ez nincs összhangban a kampánylogikával, de ha valami világossá válhatott az utóbbi 4-5 évben – például a 2006-os választás előtti és utáni hangulat, állapot közötti világos feszültségből és annak politikai következményeiből –, az az, hogy nem lehet büntetlenül ignorálni a Magyarországot körülvevő pénzügyi környezetet, halogatni a szükséges lépéseket. Most nem igaz az, hogy aki időt nyer, az életet nyer.

Magyar Kornélia

Progresszív Intézet, igazgató

 

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.