Blog

Itt az idő… kormányozni!

Orbán Viktor többször kijelentette, hogy kormányra kerülésük esetén nem kérnek 100 nap türelmi időt, így itt az idő, hogy a kormányzás első hónapjának mérlegét megvonjuk. Márpedig van miről beszélni, hiszen már az új kabinet megalakulása előtt törvényhozási dömping kezdődött az országgyűlésben, igaz, javarészt szimbolikus kérdésekben.

Bár a komoly gazdasági intézkedések egyelőre még váratnak magukra, az irányt már látni, s ha idővel is, de a Fidesz végül maga mögött hagyta az ellenzékiség boldog felelőtlenségét, és beletalált a jóval kényesebb kormányzati szerepbe.

Az új Országgyűlés megalakulása utáni első héten el is kezdődött a törvényhozási nagyüzem, amely azóta is tart. Ez nem meglepő, hiszen a Fidesz már a kampányban jelezte, hogy már a kormány megalakulása után hozzáfog a szükséges jogszabályok elfogadásához. A törvények egy része valóban szükséges volt, hiszen az új kormány szerkezetéhez kapcsolódott: ezek elsősorban olyan, technikai jellegű jogszabályok voltak, amelyeket minden ciklus elején elfogadnak a képviselők. A hangsúly azonban a szimbolikus törvényeken volt, úgymint a parlamenti létszámcsökkentésen, vagy a kettős állampolgárságról szóló jogszabályon. Ezek egyike sem érinti közvetlenül az emberek mindennapi életét, azonban megfelelnek a legtöbb választó elvárásainak, ami közrejátszott (a győzteshez húzás hatásán kívül) a Fidesz népszerűségének növekedésében is. Ugyanakkor az a fajta lendület és gyorsaság, amellyel az új kormányzó párt(ok) belevetette magát a parlamenti munkába, nem feltétlenül hagyott teret a higgadt és megfontolt lépéseknek.

Erre számos dolog utal. A kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadása, annak ellenére, hogy annak elhalasztását nemcsak a szocialisták, hanem a két szlovákiai magyar párt, az MKP és a Híd-Most is kérte, rövidtávon inkább károkat okozott, akkor is, ha kétségtelenül megfelelt a Fidesz belpolitikai céljainak. Egyrészt, a határon túli magyarok szempontjából hátrányosan módosult a szlovák állampolgársági törvény, másrészt – bár nem kizárólag emiatt – , de a döntés közrejátszhatott az MKP parlamenti búcsújában is, míg a nehéz helyzetbe került Ficónak kiváló alkalmat adott a magyarkártya hatékony kijátszására. Azt, hogy a gyorsaság nem mindig járt alapossággal, kiválóan szemlélteti, hogy Sólyom László már két jogszabályt is visszaküldött a parlamentnek megfontolásra.

A törvényhozás gyors menete a fentieken kívül az egyeztetést is finoman szólva megnehezíti. Miközben Orbán Viktor a „nemzeti együttműködés rendszerét” építi, a kormányzó párt a parlamentben többnyire igyekszik inkább erőből megoldani az eléjük kerülő problémákat. Ennek szintén szimbolikus üzenete van, hiszen ez a határozottság és az erő üzenetét fogalmazza meg a választóik felé. Ráadásul mindehhez megfelelő számú képviselővel is rendelkeznek; a 262 fős kormánytöbbség nemcsak a javaslatok biztos elfogadtatását teszi lehetővé, de azt is, hogy kényelmesen szétoszthassák az előkészületekkel kapcsolatos feladatokat. Egy kisebb frakciónak azonban jóval korlátozottabban a lehetőségei, így sok esetben esély sincsen rá, hogy tüzetesebben meg lehessen vizsgálni egy-egy jogszabálytervezetet.

Ráadásul a minél gyorsabb törvényhozáshoz egy „trükköt” is alkalmaz a kormányzó párt: az egyes törvényjavaslatokat ugyanis nem a kormány nyújtja be – mint az korábban jellemző volt –, hanem szinte kizárólag egyéni képviselői indítványokként kerülnek a Ház elé. Ennek természetesen közjogilag semmi akadálya, azonban így a kormány megspórolja, vagy legalábbis minimálisra csökkenti a társadalmi szervezetekkel való, egyes esetekben kötelező egyeztetést. Ez a fajta magatartás pedig szöges ellentétben áll a Fidesz által korábban képviseltekkel, „az emberek érdekében”, illetve „az emberek megkérdezésével” történő kormányzás eszméjével. Még ellenzéki pártként gyakran bírálták az akkor még kormányzó szocialistákat, hogy az emberek megkérdezése nélkül kormányoznak, mintegy felhatalmazás nélkül, amire az MSZP ellenérve legtöbbször az volt, hogy a parlamentáris demokráciákban megszokott eljárások szerint, a választóktól kapták a felhatalmazást.

Most a Fidesz használja ugyanezeket az érveket, mondván, a választáson az emberek világosan kifejtették, hogy azt szeretnék, hogy a kormányzó párt éljen kétharmados többségével. Vagyis, miközben szavak szintjén azt hallani, hogy gyökeresen újfajta, „az emberek felé forduló” kormányzás következik, az élet ezt korántsem látszik igazolni. Az amúgy is inkább PR-eseményeknek induló nemzeti konzultációk is mindössze két fordulót éltek meg, de beszédes az is, hogy míg 2005-ben a Fidesz aláírásgyűjtésen tesztelte a közvéleményt, kit tartanának alkalmas köztársasági elnöknek, addig idén a jelölt személyét az utolsó pillanatig titokban tartják. Ráadásul, miközben Fidesz-közeli és balliberális értelmiségiek gyakorlatilag egyöntetűen állnak ki Sólyom László újraválasztása mellett, hónapok óta nyílt titok, hogy a parlamenti többség nem tervezi meghosszabbítani a jelenlegi elnök mandátumát.

A szimbolikus, a nyilvánosságot fokozottan érdeklő kérdések előtérbe kerülése ugyanakkor kiválóan alkalmas volt az időnyerésre. A Fidesz kormányzásának első szakaszában gazdasági vészhelyzetet kommunikált (melynek csúcsát az ominózus Kósa-, illetve Szijjártó-nyilatkozatok jelentették), ám ehhez képest egyetlen, ezt kezelő érdemi döntést sem hoztak. Ez nem volt véletlen. A kormányzó párt ugyanis ellenzékben folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy nincs szükség megszorításokra a pénzügyi-gazdasági stabilizációhoz, ráadásul, ha a kormány kellően nagy parlamenti többséggel rendelkezik, akkor megfelelő akarattal nagyobb mozgásteret is kiharcolhat magának. Ez a stratégia ellenzékben jól működött, ám kormányon hamar bebizonyosodott, milyen veszélyekkel jár egy-egy felelőtlen kijelentés.

Kétségtelen azonban, hogy Orbán Viktor, látva a piacok heves reakcióját, végül módosított a kormányzati retorikán, s „akciótervével” (lényegében: díszesen felöltöztetett megszorító csomagjával) már azt kommunikálja, hogy ő sem tér le az elődei által kijelölt útról. Vagyis beletörődött abba az egyébként könnyen belátható ténybe, hogy nincs bevételcsökkentés (vagyis adócsökkentés) a kiadások csökkentése nélkül. Ez a Fidesz által képviselt korábbi gazdaságpolitikai irányhoz képest 180 fokos fordulatot jelent. Emellett a korábbi, a „kisembert” a „népnyúzó” kormányokkal szemben védelmező, már-már egyenesen baloldali fideszes stratégia végét jelzi az, hogy az átlagos és az alatti jövedelemmel rendelkezőknek, illetve a minimálbéreseknek kifejezetten hátrányos lesz a Fidesz által elképzelt egykulcsos adó, miközben a magasabb jövedelműek egyértelműen jobban járnak majd vele.

Bár a kormányzó párt igyekszik hamar leszögezni, hogy az alacsony keresetűek esetében megfelelő mértékben emelik majd a béreket, hogy „mindenki nyertese legyen” az új rendszernek, valójában ez az intézkedés a Fidesz által támogatandónak vélt kis- és középvállalatoknak lesz hátrányos, hiszen zömében ők foglalkoztatnak ilyen jövedelmű munkavállalókat. Vagyis, az elmúlt bő egy hónap további tanulsága az volt, hogy nincs olyan intézkedés, amelynek mindenki a nyertese lenne. Ennek oka a politikai gazdaságtani egyszeregyben keresendő: az államkassza nem végtelen pénztár, ezért ha abból valaki többet kap, akkor egyértelmű, hogy másvalakinek kevesebb fog jutni – a kérdés mindig csak az, ki legyen az „egyik” és ki a „másik”.

A fordulat nemcsak a gazdaságpolitika terén következett be az elmúlt bő egy hónapban. Míg a Fidesz igyekezett nagyvonalú lenni az ellenzéknek nyújtott bizottsági elnöki és alelnöki posztok tekintetében, és az országgyűlési választásokra vonatkozó koncepciója is alapvetően meghagyná a jelenlegi erőviszonyokat, addig mostanra a gesztuspolitizálás szinte teljesen háttérbe szorult. Az önkormányzati választásokról szóló törvény megváltoztatásával egyértelműen a mindenkori győztes került kedvezőbb helyzetbe, míg az alkotmánybírók jelölésének megváltoztatásával, a függetlennek korántsem mondható Domokos László ÁSZ elnökké jelölésével, valamint a médiatörvény kapcsán benyújtott jogszabálycsomaggal egyértelműen jelezték, hogy lényegi kérdésekben továbbra is elsődlegesek lesznek a hatalompolitikai megfontolások.

Természetesen jogilag egyik lépés sem nevezhető aggályosnak, azonban például az ÁSZ-elnök és az alkotmánybírók megválasztása kapcsán fennáll a veszélye annak, hogy két fontos ellenőrző intézmény funkciója szenved csorbát, illetve kerül részleges pártfelügyelet alá. Ugyanígy az OVB-vel kapcsolatos elképzelések is inkább az erőtér kiterjesztését jelentik, s elsősorban szimbolikus üzenete van annak, hogy már az önkormányzati választások előtt lecserélnék annak tagjait, hiszen a választások első fordulója után tapasztalt nehézségek után a közvélemény e testületet tette felelőssé. Ugyanakkor aggályos választásról választásra lecserélni az OVB tagjait, hiszen a bonyolult választási törvény kompetens alkalmazásához szükség van gyakorlatra és rutinra, és az sem szerencsés, hogyha a mindenkori OVB tagjai újraválasztásuk érdekében a kormánynak akarnak megfelelni.

Az ellenzék mindeközben sokáig csak kereste önmagát, ám az elmúlt másfél hétben már kezdett magáról „életjelet” adni. A médiatörvény, vagy éppen az alkotmánybírók jelölési módjának megváltoztatása ellen például korábban nem tapasztalt egységben lépett fel. Ugyanígy a civil szervezetek is kifejezték ellenérzésüket több intézkedéssel szemben, márpedig ha a társadalmi szervezetek ellenállása állandósul, az a későbbiekben még komoly kihívás elé állíthatja a Fideszt. Jelenleg még a kormányzó párt képes meghatározni a politikai napirendet, azonban már látszanak jelei annak, hogy lassan elmúlik ez a kegyelmi állapot, aminek következtében a kormány könnyen defenzívába szorulhat, márpedig erre a Fidesznek már hosszú évek óta nem volt szüksége. Kérdéses, hogy mihez kezd a kormány akkor, ha egyszer csak a kordonok másik oldalán találja magát.

Gyömöre Máté, elemző

Progresszív Intézet

 

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.