Blog

Áprilisi meglepetés?

(A cikk a Népszabadságban jelent meg.)

Az amerikai politikai köznyelvben a választások előtti váratlan fordulatot „októberi meglepetésnek” szokták nevezni. Ennek következtében egy esélytelennek tűnő jelölt is képes lehet arra, hogy akár vesztettnek látszó helyzetet is megfordítson, vagy az eredményt szorossá tegye. A kifejezés 1972-re datálódik, amikor Kissinger bejelentette a küszöbönálló vietnami békét (melyre azután még három évet várni kellett), kifogva ezzel a szelet George McGovern háborúellenes demokrata párti elnökjelölt „vitorlájából”, s így Richard Nixon nem sokkal később elsöprő fölénnyel nyerte meg az elnökválasztást.

A hazai és nemzetközi politikatörténet bővelkedik, ha nem is konkrét „októberi meglepetésekben”, de váratlan felzárkózásokban, látványos hajrákban. Erre a politikatudomány egyik leghíresebb példája az 1948-as amerikai elnökválasztás, melynek során a rendkívül népszerűtlen Harry S. Truman (akit a faji elkülönítés felszámolásáért hozott intézkedések miatt a déli demokraták nem támogattak, s külön jelöltet indítottak) szállt szembe Thomas E. Dewey republikánus elnökjelölttel.

Truman népszerűtlensége abból fakadt, hogy olyan ciklust tudott a háta mögött, amelyben milliók sztrájkoltak; a háború vége után nem sikerült megfékezni a (vélt vagy valós) kommunista veszélyt; az amerikai gazdaság is komoly problémákkal küszködött, a „hűség programjának” köszönhetően pedig csaknem négymillió embert zaklattak ártatlanul, kommunista kémnek vélve őket. Ennek köszönhetően az esélytelenek nyugalmával várta a választást, ám kampányának köszönhetően megfordult a trend.

Egyrészt erőteljes negatív kampányba kezdett, melyre republikánus kihívója nem tudott reagálni, másrészt Dewey leginkább csak arra vigyázott, hogy ne kövessen el nagyobb hibát, ezért nem is kockáztatott, későbbi tervei csupán a víziók szintjén jelentek meg, konkrét programelemeket nem vázolt fel. Győzelme annyira biztosnak látszott, hogy az eredmények ismertetése előtt a Chicago Daily Tribune nyomdába küldte a másnapi lapszám címlapját, melyen az állt, hogy „Dewey legyőzte Trumant”. E tekintetben tehát az akkori kampány kísértetiesen hasonlított a jelenlegi hazaira, hiszen itt is nehéz gazdasági helyzetben próbál meg a népszerűtlen párt újrázni.

Természetesen az 1948-as amerikai elnökválasztási küzdelem sok mindenben különbözött a mai posztmodern kampányoktól, hiszen abban például még nem vett részt a televízió. Ezáltal pedig sokkal inkább a választókkal való közvetlen kapcsolatra épült, amit jól példáz, hogy Truman körutazása során több mint 300 beszédet mondott. Az 1948-as amerikai eset mégis jól mutatja, hogy ha a kampány során sikerül meglepni a magabiztos győzelemre készülő ellenfelet egy váratlan, új kampányeszköz bevezetésével, akkor az teljesen új helyzetet teremthet.

Nem ez volt az első és az utolsó eset az Egyesült Államokban, amikor egy vesztes helyzetet sikerült megfordítani. 2004-ben George W. Bush és John Kerry egymást váltogatva vezettek a közvélemény-kutatások szerint, s mindig közel voltak egymáshoz. Az újraválasztásért küzdő elnöknek azonban három tényező is kapóra jött. Oszama bin Laden a novemberi választás előtt néhány héttel videoüzenetben fenyegette meg az országot. Erre az időpontra azonban a társadalomban lényegesen megváltoztak az iraki háborúval és a terrorizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos vélemények. Míg 2004. július elején a megkérdezettek többsége elutasította az inváziót, augusztusra megfordult a trend. Ráadásul a megkérdezettek kifejezetten helyeselték Bush terrorizmusellenes kampányát. A társadalom lényegesen erőteljesebbnek, a biztonság megteremtése szempontjából alkalmasabbnak ítélte meg a hivatalban lévő elnököt.

Fordulatot hozott az 1970-es brit választás is, hiszen előtte a közvélemény-kutatók 2–9 százalékos munkáspárti fölényt jeleztek (mindössze két cég mondta, hogy a konzervatívok vezetnek 1 százalékkal), ám végül a Konzervatív Párt 3,4 százalékkal megelőzte a Munkáspártot. Az okokat elsősorban itt is a kampányban s a rosszul megválasztott választási időpontban kell keresni. Az 1970. június 18-ára kiírt szavazáskor volt ugyanis a futball-világbajnokság, melyen az angol válogatott is esélyesként indult, így ez sokkal jobban lekötötte az emberek figyelmét, mint az aktuális politikai események.

A középosztálybeli szavazók pedig éppen ekkor töltötték a szabadságukat, ami a Munkáspártnak kedvezett, ráadásul miniszterelnökük, Harold Wilson is töretlen népszerűségnek örvendett. A választás előtt azonban kedvezőtlen gazdasági és foglalkoztatási adatok láttak napvilágot, s a konzervatívok el tudták hitetni, hogy a kormány képtelen megoldani a gazdasági problémákat. Ráadásul azzal, hogy minden addiginál többször jelentek meg egyértelmű munkáspárti győzelmet jósoló közvélemény-kutatások, „fáradttá” tették a szavazókat, akik kevéssé voltak motiválva a választáson való részvételre.

Erre a brit esetre leginkább az 1998-as magyarországi választás hasonlít, amikor a közvélemény-kutatások magabiztos MSZP-fölényt jeleztek, ám a választások előtt éppen azért kezdett csökkenni a párt aktív támogatottsága, mert támogatói körében csökkent a részvételi hajlandóság. A biztosnak tűnő vezetés elaltatta a szocialista szimpatizánsokat, amihez persze az is kellett, hogy maga a párt is elhiggye a győzelmét, s így ne kampányoljon túl intenzíven. A Fidesz jelenlegi magas támogatottsága s az, hogy biztosra veszik győzelmüket, könynyen oda vezethet, hogy szorosabb lehet a választás végeredménye, de persze ezért a többi pártnak is tennie kellene.

A közelmúlt egyik leglátványosabb visszatérése a szociáldemokratáké volt a 2005. szeptember 18-i németországi választáson. Az évezred elején Németországot is elérte a recesszió, s a kormányzó Gerhard Schröder a gazdasági problémák megoldására szigorúmegszorítócsomagot dolgozott ki. Hatalmas sztrájkhullám kezdődött, mely jelentősen csökkentette az SDP és Schröder népszerűségét. Ez oda vezetett, hogy a párt 1966 után elveszítette egyik fellegvárát: vereséget szenvedett az észak-rajnavesztfáliai tartományi választásokon. Ez a kudarc végül elvezetett az előre hozott választásokhoz. Ekkor a szociáldemokratáknak sikerült a „padlóról visszahozniuk” a párt népszerűségét (25 százalékról 34,3 százalékra), miközben az ellenzéki CDU/CSU támogatottsága az utolsó hetekben drasztikusan zuhant (csaknem 50 százalékról 35,2-re).

A kereszténydemokraták elkövettek egy számukra végzetes hibát: túl korán hirdettek programot. Ráadásul megpróbálták őszintén elmondani a választóknak, hogy milyen válaszokat igényel a gazdasági helyzet, így hangsúlyozták például az átalányadó 25 százalékra emelését. A párt támadhatóvá vált, s a kormányzó szociáldemokraták úgyszólván ellenzékből kampányolhattak. Így Schröder a kampányában lényegesen több „baloldali” elemet tudott felvonultatni, mint a jelentős megszorításokat is tartalmazó Agenda 2010-zel. A CDU/CSU-nak ráadásul meg kellett küzdenie két további problémával is. Egyrészt korábban a választások toronymagas esélyese volt, így választói „elaludtak”, másrészt, amint csökkent népszerűségük, a sajtó a nagykoalícióról kezdett cikkezni, ami a kis pártoknak kedvezett.

Fordításra közvetlen szomszédunknál, Romániában is volt példa a 2009-es elnökválasztás alkalmából. Novemberi közvélemény-kutatások szerint ugyanis a szociáldemokrata jelölt vezetett a hivatalban lévő államfővel, Traian Basescuval szemben. Ráadásul arra a kérdésre, hogy a második fordulóban kit választanának a megkérdezettek, Basescu nem csak későbbi riválisával szemben maradt alul. Felmerül a kérdés, mi okozhatta, hogy végül ő nyert. Ennek oka egyrészt a magyarok támogatása, másrészt pedig az ellene folytatott, rosszul kivitelezett negatív kampány. Az államfőt többször próbálták olyan hírekkel rossz fényben feltüntetni (megvert egy 10 éves gyereket, a választások elcsalására készül előre tervezett áramszünetekkel stb.), melyekről hamar bebizonyosodott, hogy hamisak. Így végül nem is érték el céljukat, s inkább a vádlókra hullottak vissza.

A fent említett példák és a jelenlegi magyarországi helyzet között nyilván jelentős különbségek vannak, de egy dolog bizonyosan leszögezhető: nem lehet „előre lefutott meccsről” beszélni. Egy magabiztosan vezető párt, jelölt is képes lehet arra, hogy elveszítse a választásokat, mint 1998-ban az MSZP, mely fölénye tudatában minimális szinten kampányolt. A választóban könnyen kialakulhat az a képzet, hogy az ő szavazata úgysem számít, ezért nincs is szükség arra, hogy részt vegyen a szavazáson. Ugyanígy kiderült az is, hogy megfordítható egy választás kimenetele, ha egy adott kampányra beállt ellenfelet sikerül új kampányelemekkel, fordulatokkal „meglepni”,mint 1948-ban Dewey-t.

Egy hirtelen bevezetett új kampányelem ugyanis óhatatlanul kapkodásra, gyors döntésre késztetheti a győzelmét biztosra vevő, évek óta ugyanazt a stratégiát folytató ellenfelet. Kétségtelen tény azonban, hogy a fent említett példák azt igazolják, a legtöbb esetben akkor fordult a kocka, amikor az esélyes a saját sorsát rontotta. És erre ugyan van hajlama a Fidesznek (lásd a 2006-os kampányt), de egy komolyan vehető párt nem építheti a kampányát arra, hogy az ellenfél hibájára vár.

Bár kétségtelen tény, hogy az MSZP elkezdett intenzívebben kampányolni, a hátralévő egy hónap kevés lehet arra, hogy fordítson, vagy szoros eredményt érjen el. Ugyanakkor nem nevezhetjük tét nélkülinek a választást, mivel egyáltalán nem mindegy, hogy a Fidesz képes lesz-e kétharmados többséget szerezni, illetve hogy a Jobbik végül milyen eredményt ér el. Navigare necesse est!

Gyömöre Máté, elemző

Progresszív Intézet

 

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.