Blog

Vissza a jövőbe?

A 2010-es parlamenti választás – eredménytől nem függetlenül – jövőre kétségtelenül az egyik legizgalmasabb és fordulatokkal tarkított politikai-társadalmi ügye az MSZP megújulásának kérdése lesz. Ha az MSZP a 2010–2014-es parlamenti ciklust követően is meghatározó tényezője szeretne maradni a magyar politikának, korántsem mindegy, milyen pozícióból (milyen mértékű politikai jelenléttel) tölti ki – nagy valószínűséggel ellenzéki – idejét.

Az MSZP listaállítása során kipattant konfliktus (vö: Szili leiratkozása) arra enged következtetni, hogy valamelyest kisiklott a szocialistákra krízishelyzetben oly jellemző „összezárás” vagy „hallgatólagos közmegegyezés”, amelynek értelmében a parlamenti választáson való minél eredményesebb szereplés érdekében egyelőre jegelik az iránykeresés nagy viharokat okozni képes ügyét.

Szili Katalin úgy borította fel az asztalt, hogy közben a megmérettetéstől (pl. a miniszterelnök-jelölti jelöltségtől) távol tartja magát. Mindeközben a területi listán befutó helye van, így valójában semmilyen személyes kockázatot sem vállalt. Hiába vetődött fel több ízben a pártszakadás gondolata, pl. a Szövetség a Jövőért megalakulásakor vagy a Munkáspárt 2006-tal való „szövetség” belengetése: hibák, neoliberalizmus ide, országos lista oda – Szili Katalin mégiscsak az MSZP színeiben indul a választásokon, és nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy kijelentsük: be is akar jutni a következő parlamentbe. Ezt a stratégiát (háttérbe vonulni, amíg „elvonul a vihar”, hagyni mást odakozmálni, majd a másikhoz képest megerősödve ismét előrelépni, amikor az reális eséllyel kecsegtet) talán egyszer még tankönyvekben fogják tanítani, sőt nyilván ma is találunk olyan esettanulmányt, amely ezt állítja követendő példaként minden politikuspalántának. A rendszerváltás óta nem volt még olyan választási kampány, amelynek kezdetén egy egyébként ambiciózus politikus ilyen nagy ügygonddal kerülte volna a „vezér” szerepének, a miniszterelnök-jelöltségnek még az árnyékát is. Márpedig nyilvánvaló, hogy most ez történt: a hajót kormányzó kapitány szerepe helyett a bábáé került az előtérbe, a kormányfőjelöltség és a kampányban való összetartás helyett szívesebben dolgozik a baloldal újjászületésén – bármit jelentsen is ez. De mit is jelent mindez?

A megújulás követelése személyre szabott és – ha a szép szavak mögé tekintünk – személyes érdekeket szolgál. Jól megmutatkozott ez a baloldal újjászületése szempontjából kiemelt figyelemmel kísért és a volt házelnök (a legnépszerűbb kormánypárti politikus) nevéhez köthető Szövetség a Jövőért nem sokkal ezelőtti „zászlóbontásán” is. Szili Katalin évek óta a baloldali megújulás legrégibb motorosa, leghangosabb követelője. Az, hogy a baloldal eközben alapjában véve mégis a „régi” maradt, sokat elmond a szerepéről, de a „megújulás projekt” szocialista útjáról is. Ahogy oly sokszor a politikában, úgy az önkritikára való felszólítás, a múlt „átértékelése” ezúttal is azt jelenti, a régi vezetők helyett kövessétek a (régi)újat: engem. Szili Katalinnak a „zászlóbontáskor” elmondott múlt- és pártkritikája, a megújulás sürgetése ugyanis több okból is kétségeket ébreszt a szándékok komolyságát és a tartalom újszerűségét illetően. A nem annyira új MSZP-s panoptikum gyűlésen való jelenléte mellett erre enged következtetni a meghirdetett program tartalmi oldala is. Ebből ugyanis kitűnik, hogy Szili valójában nem a múlttal való szakítást és a megújulást hirdeti, hanem a tegnapelőtthöz való visszatérést. Amikor gazdaságpolitikájának origóját a 100 napos programban jelöli meg – amelyet azóta gyakorlatilag minden komolyan vehető és veendő szakértő az ősbűnök egyikeként jelölt meg –, az a múltba való visszafordulás jövőképét festi fel. Ez a múlt az, amelynek hátrahagyása az MSZP történetének talán legnagyobb eredménye volt. Több népszavazás, polgármesteri szék és egy országgyűlési választás volt az ára, de új színnel gazdagította a magyar politikai elit kultúráját és a politikai retorika elhasznált fegyvertárát. Ez az új szín mutatott alternatívát a fedezetlen jóléti demagógiával, a fiskális anarchizmussal, a szocialisztikus osztogató politikával szemben. Ha nem is beszélhetünk mélyreható reformokról, régi struktúrák modernizálásáról, beszélhetünk az “addig nyújtózz, ameddig a takaród ér” mentalitás felbukkanásáról. Ha valami, akkor az a választók előtt lassan nyilvánvalóvá vált: az állam is csak azt tudja elkölteni, amit valahol megtermelnek. Nyugodtan kijelenthető, hogy a válság az emberek felelősségtudatára még rá is erősített, gondoljuk csak el a világválság miatt mekkora gazdasági visszaesést, munkanélküliséget és csökkenő életszínvonalat kénytelen tolerálni a lakosság 2009-ben – gyakorlatilag zokszó nélkül teszi is.

A Szili Katalin „önkritikájában” megjelenő programpontok, mindenekelőtt a „jóléti rendszerváltás” apológiája, a multik és a bankok ostorozása az az irány, ami a jövő nevében akar visszatérni a korábbi, fenntarthatatlan, ám összehasonlíthatatlanul kényelmesebb útra. Ne legyenek illúzióink: a kényszerű megszorítások és a gazdasági világválság Magyarországra gyűrűzése óta oly sokat emlegetett és elátkozott „neoliberalizmus” verbális revolverének vajmi kevés köze van a valódi (és Magyarországon még átmeneti érvényre sem jutott) neoliberalizmushoz. A napjainkban uralkodó, „megújuló-baloldali” (és nem mellesleg: ellenzéki) szóhasználatban ez a költségvetési fegyelem, az öngondoskodás, a társadalmi progresszió gyűjtőfogalmaként funkcionál. És ráadásul a valóságban a baloldal „megújulásában” sem játszhat valódi szerepet (annak irányai egyelőre nemcsak Magyarországon nem látszanak, de Európaszerte meglehetősen homályosak még), hiszen a kormányzati felelősség nyomása alatt egy pillanatig sem alkalmazható a valóság kényelmetlen kereteiből kifolyóan. Nem véletlen, hogy a korábban „polgári” Fidesz „baloldali fordulata” is az ellenzéki pozíció tartóssá válásához köthető, miközben a választási győzelem közeledtével a pártvezetés egyes óvatos, a Kánaán eljövetelének karnyújtásra levő időpontját elbizonytalanító nyilatkozataiban is megjelent a „neoliberalizmus” annyiszor elátkozott szelleme.

Az MSZP számtalan outsiderének példája eddig arra engedte következtetni az elemzőt, hogy a szocialisták híres széttartása, „platformátka” minden kritikus helyzetben (választások, fontos szavazások, stb.) zárójelbe kerül. Az MSZP az elmúlt nyolc év során több ízben bizonyította, hogy minden széthúzás ellenére, a nyomós közös érdek hatására tartósan képes összezárni. Hiszen most sem mindegy az MSZP szempontjából, hogy 120 vagy csak 50 szocialista képviselő jut-e be az Országgyűlésbe 2010 tavaszán. Ennek pedig a részérdekellentéteket is háttérbe kellene szorítania, ám Szili most jól láthatóan éppen az ellenkező irányban halad. A kérdés csak az, képes-e úgy különutas politikát folytatni, hogy azzal ne sértse azt a törékeny politikai megegyezést, amelynek értelmében most mindenki egy irányba húzza a szocialista szekeret, Mesterházytól Szekeresig, Lendvaitól Kiss Péterig, Gyurcsánytól Kovácsig. Szili tehát láthatóan egyedül marad ebben a kísérletében. A magányosság azonban kétélű fegyver. Szili Katalin nyilván arra játszik, hogy egy rosszabb szereplés után azt mondhassa magáról, ı volt az egyetlen, aki figyelmeztette a pártvezetést: nem jó az irány. De van egy másik olvasata is magányosságának, ez pedig az „árulás”; kiteszi magát annak a veszélynek, hogy ı lesz az egyetlen, aki világosan azonosítható távolmaradóként, és ezért nem hozzá menekülnek, hanem őt kárhoztatják majd a kudarcért.

Hogy mi lesz a választások után az MSZP-vel, az egyelőre megjósolhatatlan. Természetesen az újdonság nélküli „megújulás” programja sem vethető fentebb sokat idézett szocialista politikus szemére. Tisztességesen képviseli, amit jónak lát. Szili Katalinnal egyébként mélységesen egyetértve az MSZP fő problémája az utánpótlás teljes hiánya, amely biztosíthatná a valódi megújulás lehetőségét, a vér- és agyfrissítést. Ha most megújulásról beszélünk, az a nyár slágertémájával szemben nem öregek és fiatalok meccseként jelenik meg, hanem egyfajta végtelenített helycsereként.

A baloldalon a látszattal szemben egyelőre nem látszik a valódi újjászületés csírája, így nem sejthetjük annak irányát sem. Hogy ebben a biztonságos ellenzéki osztogató demagógia, a progresszió, a zöld üzenetek (fenntarthatóság), a jogvédő baloldaliság vagy esetleg egy más üzenet lesz-e a meghatározó, hogy történike bármi is, amit megújulásnak nevezhetünk, vagy inkább az ellenzéki levegő fog frissességet, de nem újdonságot vinni a pártba, azt jelenleg még nem látni.

 

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.