Blog

Búza és ocsú

Többnyire kelletlen fintorral, gyanakodva fogadom, amikor a Fidesz és a szélsőjobboldal kokettálásáról,  vagy a hazai jobboldal egyetemes rasszizmusáról, ősbűnéről hallok. A Fideszről persze – ellentétben  sokszor követendő példaként emlegetett nyugat-európai testvérpártjaival – nem mondható el, hogy  kínosan óvakodna akár a legcsekélyebb okot is adni ilyen gyanúra. De tény és való: egyes baloldali és  liberális politikusok, illetve hangadók válogatás nélküli, mintegy reflexszerű fasisztázása és nácizása  nem sokban járult hozzá a magyar választópolgárok rasszizmussal szembeni érzékenységének  kialakulásához. 

Márpedig a még húszéves korában is csak serdülő magyar demokráciának ugyancsak szüksége lenne erre az érzékenységre. Erre mutat a Jobbik 10 százalék felett stabilizálódott támogatottsága és a  közvélemény-kutatások ijesztı adatai a szélsőségesség azonosításának bizonytalanságáról. Amit csak  súlyosbít a demokratikus és szélsőséges jobboldal közötti határ bizonytalansága, gyakori elmosódása,  nem az intézmények, a pártpolitika, hanem a retorika, az értékrend szintjén. A fentiekből következően  különösen fájdalmas, ha az “elhatárolódás” olyannyira elkoptatott követelésének skandálói közé kell állnom. Hát most fájhat…

“Szeretem Magyarországot, szeretem a magyar embereket és én előtérbe helyezem a magyar érdeket  a globális pénztőke, ha úgy tetszik, a zsidó nagytőkével szemben, ami be akarja kebelezni az egész  világot és fıleg Magyarországot” – e szavakat mondta kamerába nyílt tekintettel Molnár Oszkár, a  Fidesz országgyűlési képviselője. Nem vagyok irodalomtudós, de igyekszem hermeneutikai  nyitottsággal, a legnagyobb jóindulattal közeledni  a szöveghez, felfejteni a benne rejlő  jelentéslehetőségeket, megőrizni a szövegkörnyezet intencióit.

Szóljon hozzá

You must be logged into post a comment.